Nyáron a Petőfi Irodalmi Múzeumban nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy Petőfi Sándor arca az én színezős közreműködésemmel jöjjön létre. Brückner János képzőművész szeret kilépni a kiállítások megszokott rendszereiből, bevonja a nézőket az alkotásba. A Könyves Magazin a címlapján az idei év brutális könyvpiaci sikertörténetével, a felnőtt színezőkkel foglalkozik, ezért arra kértük Brücknert, hogy készítsünk együtt egy olyan borítót, amit mindenki a saját alkotásaként hozhat létre, így megteremtve a lehetőségét annak, hogy sok-sok egymástól különböző Petőfi Sándor, illetve címlap szülessen.
Brückner épp Berlinből válaszol az emailemre, mert a lapzártakor nyílt meg a CONTAIN[ERA] projekt keretében a Welcome! című installációja a Pallasseumnál, előző nap pedig egy szólókiállítása Varsóban iSelf címmel. Mindkettő az ürességet állítja színre, ahogy a művész írta: „a szóval termelem az intenzív semmit”. A fentiek mellett Defaultism nevű kutatásán dolgozik, amely a testünk redukciójáról és kiüresítéséről szól, elsősorban tankönyvi, infografikus és használati útmutatók illusztrációiból kiindulva. Bécsben ő is kiállít az Everybody Needs Art kiállításán a Parallel Vienna keretein belül. Ráadásul rövidebb szünet után a hordozható köztéri törpeszobráról ismert Nem mi voltunk! Crew is újra jelentkezik.
A címlapon a vektoros Petőfi-portrédat színezhetik ki az olvasók. Egy korábbi munkádban már hozzányúltál az ikonikus költő arcképéhez. Miért őt választottad a projektedbe?
Imádok közhelyekkel foglalkozni, és a lehető legszélesebb közönséget igyekszem elérni. Ezt az arcot mindenki ismeri, mindenki tud vagy éppen gondol róla valamit. Nekem az az érdekes, ha az emberek, akik látják a munkáimat, a saját sztereotípiáikkal szembesülnek, és a saját megfejtéseiket kénytelenek megszülni. Ezért ebben az esetben Petőfi arca egy átlagos, és az iskolában belénk préselt nemzeti-kulturális identitás megfelelője, amit mindenki a saját módján kénytelen újraalkotni: én ugyanis egy ürességet csinálok belőle.
Könyves Magazin 2015/4.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2015, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
Az egyik kiállításodon közösen színezhették ki a látogatók Petőfi Sándor arcképét, így együtt létrehozva a művet, illetve Petőfit is. Miért építetted bele a mű létrehozásába a közönséget? Hogy sikerült az elkészült kép?
Sokféle művészet van, és ezek nagyban különböznek egymástól, viszont ezek közül a legtöbb egy dologban hasonlít: unalmasak és zártak, nehezen hozzáférhetőek. Én minden esetben szem előtt tartom, hogy azt, amit csinálok, valaki meg is fogja nézni, fogyasztani fogja. Szerintem annak, amit művészetnek nevezünk, nagyon nagy részben a közönségről, de legalábbis egyszerű, akár hétköznapi problémákról kell szólnia. A művészet elsősorban embereknek készül, és nem kurátoroknak vagy művészettörténészeknek. Ez nem azt jelenti, hogy mindent le kell egyszerűsíteni, sőt általában pont fordítva: én sokszor tudatosan túlbonyolítom a dolgokat, hogy például egy egyszerű helyzetből kiindulva jussunk el valami váratlan, szokatlan szituációba.
Ezek a munkák a közösségi képalkotásról szólnak: arról, hogy színezni jó dolog, bárki teljesen elveszítheti magát a színezés alatt. Közben pedig egy csomó minden más is a felszínre kerül, kezdve egy közös erőfeszítés gyümölcseként megmutatkozó képpel, illetve akár az, hogy meddig érdekes egy kép létrehozása a közönség számára. Ezek mind kísérletek, mindegyik máshogy sikerül: a szituációtól és a közönségtől függően.
A Hungarian Hipstersben Petőfi mellett József Attila is behipszteresedett, miért?
Nem kellett hipszteresednie, hiszen az volt eleve, a hipszterség 22-es csapdájának megfelelően: az igazi hipszter nincsen tudatában önnön menőségének. De lényegében a mai emberek fejében József Attila is csak egy odaégetett kép: egy átlagos és jellemzően linóleum- és iskolapadszagú identitáskreálmány. Hát persze, hogy elővettem, hiszen ezáltal is a saját korlátoltságunkhoz vagy akár fantáziánk gazdagságához juthatunk közelebb. Ezek a karakterek az átlagos fantázia határkövei: és én azokat a területeket kutatom, amik ezen túl vannak.
Mi volt a legjobb könyv, amit mostanában olvastál? Miért szeretted?
Jonathan Crarytől a Late Capitalism and the Ends of Sleep illetve St. Turba Tamástól a FIKA/BOGEY. Az első egy nagyon érdekes teoretikus írás, ami abból indul ki, hogy életünk egyik utolsó, a fogyasztói társadalom által még nem teljesen kiaknázott és gyarmatosított területe az alvás. Tamást olvasni vagy hallgatni pedig mindig remek szórakozás és feltöltődés!
Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin őszi számában jelent meg.